Gyermekbúcsú felnőtt szemmel

       Bevallom, én még nem voltam gyerekbúcsún. A gyerekeim már igen. Összefoglalva, számomra ez a mosoly búcsúja volt. Már reggel az Attila téren két mosolygós pap várt minket. A buszon velünk Márk atya volt, aki gyerekkori történeteivel, könnyed vicceivel valamint a finom hamburgerével az egész busz arcára mosolyt csalt. Én magamban már vártam a „búcsús” Mária énekeket, amikor is Márk atya egy kis kórust hívott össze a busz elejébe és sorra vettük a szebbnél szebb dalokat. Máriapócsra érkezve az összes állomáson mosolygós, kedves emberek fogadták a gyerekeket, valamint a más helyekről érkező gyerekekkel is óvatosan összesomolyogtunk. Az ajándék nagyon hasznos és szép is (nekünk pont szükségünk volt új tornazsákra), a benne lévő csokika pedig újabb örömforrás volt… Beköszöntünk a Szűzanyához, szinte ismerősként köszöntötték a gyerekek.

       Gondolom nemcsak számomra a legmeghatóbb a közös paraklisz volt. Valóban több száz gyerek imádkozta ugyanazt, énekeltünk együtt. Volt, aki papír nélkül is tudta, volt, aki először böngészte a szöveget a mosolygós nap alatt, és együtt hallgattuk Atanáz püspök atya köszöntését. Láttam, ahogy több, egymás számára talán idegen ember figyeli mosolyogva, ahogy a paraklisz után spontán focimeccs alakult ki a téren. A fiúk mosolyogva rúgták a focit, én magam egy hangos szót se hallottam (ami igazán hihetetlen).

      Búcsúzóul én még a gyerekeimmel (és egy kis baráttal) bementünk a Szűzanyához, és igazán megható volt hallani, hogy a gyerekek maguktól akartak imádkozni, és gyertyát gyújtani az Égi Anyánknak.

       Azt hiszem, mindez az önfeledt és önzetlen kedvesség és mosolygás, ami mindenkiből áradt, nem a mi érdemünk, hanem a Pócsi Szűzanya kegyelme és csodája.  

Szerző: Kuszkáné Dr. File Ibolya