Egy nappal az október 23-i nemzeti ünnep előtt érzelmes búcsút vettünk az Attila téri
főszékesegyháztól. Egy hosszabb időre ez volt az utolsó vasárnap, amit a számunkra oly kedves
templomunkban ünnepelhettünk.
Nagyon furcsa érzés kerített sokunkat hatalmába. Bár régóta várjuk a pillanatot, hogy a
székesegyház megújuljon, két héttel ezelőtt mégis, mintha derült égből csapott volna le egy villám,
amikor megtudtuk, hogy ilyen gyorsan el kell költözzünk. Valószínűleg sokaknak ugyanaz a furcsa
érzése volt, amikor beléptünk a templomba. Némi vizsgálódás után észrevettük a hiányzó templomi
zászlókat, a monumentális Golgota kép üresen tátongó helyét és még néhány apróságot, ami az
eddigi pakolás eredményeként már nincs megszokott helyén templomunkban.
S talán többen voltak, akik megnyugtattuk magunkat, hogy pusztán ezért az érdekes
„hiányérzet”. Ez a méla nyugalom sokakban akár az evangélium végéig is eltarthatott, amikor a
parókus atya Jeremiás próféta életéről kezdte ismertetni a szentbeszédében. Találónak éreztük a
hasonlóságot az Izrael népével száműzetésbe vonulni készülő próféta és saját helyzetünk között. De
igazán akkor döbbentünk meg, amikor megértettük, hogy miért is oly találó Franz Werfel híres
regénye és a mi helyzetünk közötti párhuzam. Hiszen ahogy végül is az Úr maga kíséri el a
száműzötteket Babilonba, úgy oltárképünkön ábrázolt Magyarok Nagyasszonya Istenszülő kép is
elhagyva régi helyét, most velünk tart a megpróbáltatások hosszú útján.
Már ekkor is csak meghatódva sikerült folytatnunk a szent liturgiát. Érzelmi viharok viszont
igazán csak a liturgia befejezése után töltötték el sokunk lelkét, amikor az oltárképet az ambonra a
hívek közé hozva – most olyan közelről látva, ahogy sokan közülünk még soha – énekelhettük együtt:
„A Szűz ma jelen van az Úr hajlékában”, „Siessünk buzgón az Istenszülőhöz” és pártfogását
kérelmezve mindannyiunkra és az előttünk álló viszontagságokra a „Boldogasszony Anyánk” kezdetű
himnuszunkat.
Azt hiszem a jelenlévők közül azon kevesek is, akiknek esetleg száraz maradt volna a szeme,
átérezte ennek a pillanatnak a történelmi jelentőségét és nagyszerűségét.
Végezetül önmagunkat és hazánkat az Istenszülő pártfogásába ajánlva tudtuk, meg, hogy
hétfőn még utoljára végezhetünk szertartásokat a székesegyházban, s kedden már az új helyeken:
reggel az érseki hivatal-, este pedig a Svetits Gimnázium kápolnájában tartjuk majd a megszokott
rend szerint egyházközségünk liturgiáit.